Ludwigshafenben, a Rajna-parti iparvárosban, ahol a BASF vegyipari világcég központja található, az olcsó szupermarketek egészen a városközpontig hatolnak, és még a nagy Karstadt is, amely másutt luxuscégnek számít, itt jó alkalmi vételekre módot adó bevásárlási centrum formájában létezik. Néhány száz méterrel távolabb, a munkaerő-közvetítő irodák szomszédságában álló Wilhelm-Hack múzeum is azt a benyomást kelti a maga nagy I love Aldi feliratával, mintha áttért volna a diszkontüzletre. „Ludwigshafen jellegzetesen az olcsó kereskedelmi hálózatok városa, de az „aldizálás”, azaz a legolcsóbb megoldások keresése már hosszú ideje olyan társadalmi jelenséggé vált, amely valamennyi társadalmi osztályra és vállalatra átterjedt” – magyarázza Reinhard Spieler, a múzeum igazgatója. „Ez jellegzetesen német jelenség, különösen az élelmiszerek terén. A németek Európában azok közé tartoznak, akik a legkevesebbet költik az élelmiszerre, a verseny nagyon kemény ezen a piacon."

Az Aldi hű maradt legendás diszkréciójához és nem kommentálta a kiállítást. A múzeummal való együttműködést eleve elutasította, mint ahogy a diszkontszektor egyetlen más képviselője sem fogadta el a meghívást a témáról rendezett konferenciákra. „Az olcsó áruházakra jellemző stratégia – az elzárkózás – kulturális veszteséget jelent, mivel a táplálkozás és a művészet abban a pillanatban kultúrává válik, ahogy beszélnek róla" – sajnálkozik Spieler.

A március 4-ig tartó kiállítás emlékeztet a Pop Art és a Fluxus mozgalmakra, amelyek már az 1960-as években kérdéseket tettek fel a művészet és a tömegtermelés kapcsolatáról, és közelítették egymáshoz a művészet és a nagyipar elvileg összeegyeztethetetlen határait. A hangulat hullámzó: az ugyancsak német Lidl jelszava úgy hangzott, hogy „fényűzést mindenkinek” – mások éppen ennek a felfogásnak a következményeitől tartottak. Több mint kétezer kolbász hever a földön vákuum alatt a múzeum terében - még ehetőnek tűnnek, noha hónapokkal korábban vásárolták és szobahőmérsékleten állították ki őket. Másutt több ezer kenyérszelet formál négyzetalakban egyforma házacskákat: a látvány egyszerre megható és szomorú.

Az egyik sarokban óriási bevásárlókocsi trónol. Nem tudni, a vásárlóerő diadalának allegóriája-e vagy a fogyasztót fenyegeti eltiprással. Távolabb egy másik kocsit temet el hét tonna fehér porcukor: a tisztaság jelképe lenne vagy éppen a torkosságé? Egy lehangoló videofelvétel a vágóhídra viszi látogatóba a nézőt: az alkalmazottak éppen szarvasmarhák tetemét nyúzzák meg és darabolják fel, miközben a rádió vidám zenéje szól. Günter Fruhtrunk (1923-1982) német művész is szerepel a kiállításon, egyik absztrakt képe látható az Aldi Nord kék- és fehérsávos zacskója mellett: az utóbbit ugyancsak ő alkotta meg, és ma is forgalomban van. A művész később restellte ezt a ma talán legismertebb művét, és kijelentette, hogy „vétkezett” megtervezésével. Az Aldi másként is beírta magát a kortárs művészetbe. 2003-ban és 2004-ben azzal lépte át a Rubikont, hogy németországi áruházaiban képreprodukciókat árult, ám elismert mesterek aláírásával. A sokszorosított remekműveket úgy vitték a vevők, mint a cukrot.