Az idén több olyan közleményt is kiadott az ÉFOSZ, amely igen sötéten festi le a hazai élelmiszeripar helyzetét, illetve keményen bírálja a kormány intézkedéseit. Hogy csak néhány  címből idézzek: „Tovább zsugorodott a magyar élelmiszeripar” „Szükség van-e Magyarországon iparszerű élelmiszer-ellátásra?”, „Tovább bünteti a kormány a hazai élelmiszeripart”, „A kormány szakadékba löki az élelmiszeripart”. Miért tartották fontosnak ezt a kommunikációs váltást?        

Az egyre „keményebb” hangvételt alapvetően két dolog alapozta meg. Az egyik visszanyúlik a tavalyi kormányváltásig. Akkor konstruktív szakmai képviselet módjára közelítettünk az új kormányzathoz. Több éves közös munka eredményeként egy kiérlelt élelmiszer-ipari stratégiát raktunk le az új kormányzat asztalára. Többször is kaptunk ígéretet arra, hogy legfelsőbb minisztériumi szinten érdemben tárgyalhatunk róla. Erre azonban, sajnálatos módon, azóta sem került sor. Mint ahogy más, az élelmiszeripart közvetlen érintő – például népegészségügyi termékadó, környezetvédelmi díj, élelmiszer-biztonsági felügyeleti díj, hogy csak a legfrissebbeket említsem – kérdésekben sem volt érdemi egyeztetés. Az eddigi elnökségem ideje alatt ilyenre még nem volt példa. Az ÉFOSZ direkt vagy indirekt módon az élelmiszeripar 70-80 százalékát képviseli, tagszövetségein keresztül az egész vertikumot átfogja. Azt gondolom, indokolt a sarkosabb megfogalmazás. A kommunikációs irányváltás másik oka, hogy úgy érzékeltük, mind kommunikációjában, mind támogatási politikájában a kormányzat kifejezetten a kicsi, közepes, elsősorban manufakturális módszerekre építő vállalkozásokat pártolja a nagyüzemi élelmiszer-ipari termelést végző vállalkozásokkal szemben. Ezért jött létre például az OMÉK-on is az a rendezvény, amely arra a kérdésre épült, hogy szükség van-e egyáltalán Magyarországon iparszerű élelmiszerellátásra?     

Mennyire elégedett az ott elhangzottakkal?

A kormányzat részéről nem jött el mindenki, főként azok, akiknek a kijelentései az elmúlt időszakban közepes- és nagyvállalat ellenesek voltak, tehát ilyen szempontból nem volt lehetőség minden egyes fájó kérdésben a nyílt párbeszédre. Ugyanakkor azok a minisztériumi, és egyéb szakmai szervezetektől érkező szakemberek, akik eljöttek, megerősítettek minket abban, hogy igenis szükség van a nagyüzemi élelmiszer-előállításra. Egyetértés volt abban is, hogy a nagyüzemi típusú termelés és a manufakturális, lokális ellátást biztosító vállalkozások szükségszerűen kiegészítik egymást, mindkettőnek megvan a maga helye és szerepe az eltérő fogyasztói igények kielégítésében. Az uniós tagállamok gyakorlata is ezt igazolja. Tudomásul kell venni, hogy a 21. században szükség van az állandó, megbízható minőségű tömegtermékekre, amelyeket biztonsággal csak az ipari méretekben termelni tudó vállalkozások tudnak biztosítani folyamatosan. A fogyasztók tömegeit ellátó koncentrált kiskereskedelmi láncok pedig ma már 3-4 országra tervezik meg a beszerzéseiket. Ezen a terepen a megfelelő volument, állandó minőséget, és pontos szállítást biztosító iparszerűen termelő, így kedvezőbb árú termékeket szállító cégek lehetnek csak versenyképesek hosszú távon. Különösen igaz ez most, hiszen a magyar fogyasztók döntő többsége elsősorban mennyiség-orientált, árérzékeny, és jövedelmének csaknem 30 százalékát költi élelmiszerre, szemben a 10 százalék körüli európai átlaggal. Ezzel párhuzamosan nagy szükség van azokra a speciális, nagy hozzáadott értékű, a regionális ízlésvilágnak megfelelő termékekre is, amelyekre a manufakturális módszereket alkalmazó, lokális ellátásra képes mikro- és kis vállalkozások készítenek. A kisvállalkozások akkor lehetnek sikeresek, ha megtalálják a piaci réseket, specialitásokat kínálnak, amelyek magasabb árát a fogyasztók egy része hajlandók megfizetni.     

Hol van a határ a tömegtermék és a speciális termékek között?

Ez termékcsoportonként más és más. Azt mondom, hogy a tejnél a határ a zacskós tej, és a tejfölnél húzódik, de már például egy saját készítésű, helyi ízesítésű gyümölcsjoghurt az market niche. Az már tud egy bizonyos körön belül versenyezni, mert különbséget tud felmutatni. Ugyanígy a friss karaj, meg a comb tömegtermék, de egy speciálisan ízesített virsli vagy kolbász például szintén különlegességnek számíthat.   

Nálunk azért szemmel láthatóan ezt még nem igazán látja így minden egyes piaci szereplő. Az ÉFOSZ hogyan tudja segíteni a vállalkozásokat abban, hogy a piaci szereplők számára is teljesen világosak legyenek ezek az irányok?   

Nagyon nehéz úgy tanácsot adni, vagy szakmai üzeneteket küldeni, hogy azokat a hétköznapok cáfolják. A mai magyar élelmiszer-ipari gyakorlat abból fakadóan, hogy a meghatározó ágazatokban a feketekereskedelem súlya nagyon jelentős, a piaci gyakorlat a nyugat-európai, vagy az európai logikát nem tükrözi vissza. Ez a helyzet. Az áfacsalás ugyanis méretkorlátos tevékenység. Ha van egy nagy céged, ahol a papír és az árumozgás elválik egymástól, tehát nincs rendkívül szigorú nyomonkövetési rendszered, akkor azt a céget szétlopják. Ezért van az, hogy bizonyos tevékenységek, főként a frissáru piacon és commodity szegmensben Magyarországon kicsiben és közepesben működnek, ellentmondva a nyugat-európai gazdasági logikának. Erre sokan azt mondják, hogy a helyi termelőnek viszont kisebb a szállítási költsége. Ez igaz, de a számítások azt mutatják, hogy a nagyüzemi termelés hatékonyságának többlete jelentősen növeli a racionális piaci földrajzi terjesztés nagyságát, azzal kis volumenekkel nehéz versenyezni gazdaságosság terén.    

Milyen az aránya a feketekereskedelemnek az élelmiszeriparban ma Magyarországon?
 
Termékpályánként változó. A legfertőzöttebb piacok a tőkehús, baromfihús, a friss zöldség-gyümölcs és a péksütemények piaca, ezek esetében biztosan 30 százalék körüli vagy fölötti az aránya a feketekereskedelemnek. Áfát csalni ugyanis a friss, gyorsan forgó, nem márkázott termékeknél lehet leginkább. A többi termékpályánál a 20 százalék körüli arány általános. Ez az állapot nem véletlen, hiszen egy olyan országban, ahol az élelmiszeriparnak az 1-1,5 százalékos árbevétel-arányos eredménye már jó évnek számít, a 25 százalékos áfa önmagában felhívás keringőre a feketekereskedelem számára. A feketekereskedelem ilyen arányú térnyerése idézte elő azt is, hogy ma már a meghatározó kiskereskedelmi láncok polcain – tisztelet a kivételnek – a friss, előhűtött tőkehús már nem magyar. Mert már nincs olyan hazai húsipari vállalat, amely versenyképes tudna lenni ebben a szegmensben.      

Januártól viszont 25-ről 27 százalékra nő az áfa. Hogyan hat majd ez a hazai élelmiszeriparra?  

Ez nagy csalódás, hiszen nem is olyan régen még potenciális lehetőségként az áfacsökkentés is szóba került. Tehát nem örülök az emelésnek, de a magyar gazdaság jelenlegi állapotában tudomásul veszem. Látható ugyanis, hogy a költségvetés most nem bír el áfacsökkentést. Ha azonban már így történt, akkor elvárjuk a kormányzattól, hogy az áfaemelés mellé egy nagyon szigorú ellenőrzési és szankciórendszert vezessen be. Eddig ugyanis ez a terület nagyon alacsony hatékonysággal működött.

Milyen megoldást lát az ÉFOSZ az ellenőrzés szigorítására?

Az áfacsalókat nagyon nehéz lebuktatni, sziszifuszi, szisztematikus munkát igényel. Végig kell menni a láncon, rengeteg próbavásárlást kell csinálni, ott ahol nem megfelelő blokkot kap az ember, vissza kell göngyölíteni az ellenőrzést az alaptermékig. Mert, ha nem kapok megfelelő számlát, ott valahol lyuk van a rendszerben. Az elmúlt néhány hónapban volt egy-két olyan hír, ami azt jelzi, hogy ez a munka talán már megkezdődött. Mostanában olvashattunk is híreket arról, hogy lebuktak áfacsaló kis- és nagykereskedők, most várom, hogy a „felnégyelt darabokat széthordozzák az országban”, vagyis, hogy méltó büntetések is legyenek. Nincs mese, precedenseket kell teremteni, valahogyan tudatosítani kell az emberekben, hogy az áfacsalás nagy bűn, ami mérhetetlen károkat okoz a tisztességes piaci szereplők számára.

Nem csak az áfaemelés az egyetlen teher, ami érinti az élelmiszeripart… Itt van a neta, a környezetvédelmi díj, a felügyeleti díj. Mindez hogyan hat majd az élelmiszeriparra?      

Ahhoz képest, hogy sorsunk jobbrafordulásában reménykedtünk, a kiskereskedelmi láncok, telefonosok, bankok után mi is megkaptuk a magunk kis különadóit, ami érthetetlen, hiszen egy olyan piacról beszélünk, amely az elmúlt években vagy veszteséges volt, vagy minimális eredményt produkált. Előzetes számításaink szerint a neta, a felügyeleti díj, a kamarai díj, és egyebek, amik itt lógnak a fejünk felett, összességében közel 50 milliárd forintos éves elvonást jelentenek az élelmiszeripar számára. Akkor, amikor az elmúlt két évben az élelmiszeripar egészének profitja volt 50 milliárd forint. Tehát azok a plusz terhek, amelyeket most a nyakunkba kaptunk, gyakorlatilag az élelmiszeripar teljes profitját elviszik. Arról nem beszélve, hogy a profit struktúrája olyan, hogy vannak olyan ágazatok, amelyek hagyományosan veszteségesek évek óta, míg vannak olyanok, amelyek képesek nyereséget elérni. Ehhez képest a díjak minden ágazatot érintenek. Kivétel a neta, amelyik egy-két ágazatot üt, de ott nagyot. Könnyedén lehet, hogy a hazai édesipar ezzel megkapta az utolsó kenetet. A cégek már több potenciális végelszámolást, illetve ezres nagyságrendű munkahely-leépítést jeleztek ezzel kapcsolatban. Még fel sem ocsúdtunk ebből a kábulatból, amikor bejelentették a felügyeleti díj bevezetését az élelmiszer-ellenőrző hatóság működésének finanszírozása és „fejlesztése” érdekében, az „arányos teherviselés” megvalósítása céljából. Felháborítónak tartjuk egyrészt az érvelést, nevezetesen, hogy velünk akarják megfizettetni szigorúbb ellenőrzés költségeit. Ez nagyjából olyan, mintha a rendőrnek a közúti ellenőrzés előtt fizetnünk kellene, hogy ellenőrizzen minket. Ez a salátatörvényben elbújtatott, az árbevétel egy ezrelékét kitevő felügyeleti díj további 2 milliárd forint körüli terhet ró az ágazatra.   

Hogyan lehet ezen a helyzeten javítani?  

Az ÉFOSZ továbbra is igényt tart arra, hogy a döntéshozókkal egyeztethessen az ágazatot érintő kérdésekben, hogy legalább egy fél évre lássunk előre, nem úgy, mint például a neta esetében, ami a felröppenésétől az elfogadásáig kb. 1 hónap alatt született meg. Szeretnénk, ha a kormány belátná, a különadók további emelése és újabb büntetőadók kivetése beláthatatlan következményekkel járhat mind a nemzetgazdaságra, mind a magyar fogyasztókra nézve, az élelmiszeripart pedig a magyar könnyűipar sorsát idéző pályára állíthatja, és felszámolásra ítélheti.
Nem mondtunk le arról sem, hogy ismertethessük azokat a célkitűzéseinket a kormánnyal, érintett minisztériummal, amelyeket a stratégiánkban tavaly megfogalmaztunk. Ebben többek között szerepel az is, hogy 2014-től biztosítson a kormány prioritást az EU-forrásokra épülő fejlesztési programban az élelmiszeripar számára. Ilyen segítség nélkül az ágazatnak esélye sincs a fejlesztésekre, és végképp elveszíti versenyképességét, és utolsó utáni esélyét is arra, hogy talpra álljon.