A világ lakóinak jó része aligha felejti el 2009-et, a gazdasági világválság évét. A magyar élelmiszeriparban is emlékezetes év marad a tavalyi?

Az előzetes statisztikák szerint a magyar élelmiszeripar nagyjából 3 százalékos visszaesést könyvelhet el 2009-ben. Ezt a teljesítményt sok ágazat megirigyelhetné, ám a helyzetünk mégsem mondható túl rózsásnak. A 3 százalékos átlag ugyanis 5 százalék körüli belföldi forgalomcsökkenésből és 2-3 százalékos exportnövekedésből áll össze. A gazdálkodás eredményességéről még nincs adat, de meg lennék lepve, ha a 2008-as szolid mínusz után pozitív lenne az ágazat jövedelmezősége. Én plusz nullás eredménynek már örülnék.

Pedig a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart a közgazdászok a „válságálló” ágazatok közé sorolják, mondván enni mindig kell.

Összehasonlítva más ágazatokkal nyilvánvaló, hogy a visszaesés mértéke lényegesen kisebb. De érdemes a számok mögé nézni. A magyar élelmiszeripar sajnos a válságot megelőzően is jelentősen szűkült. De érdekes folyamatok zajlanak a „válság” hátterében. Tavaly például ismét annak lehettünk tanúi, hogy az élelmiszerek fogyasztói ára gyorsabban nő, mint az ipari átadási árai. 2009  novemberében a hazai élelmiszeripar átadási ára 2 százalékkal volt alacsonyabb, mint egy évvel azelőtt, miközben az élelmiszerek fogyasztói ára 3,3 százalékkal nőtt. Igaz, a különbség egy része az áfaemelés számlájára írható, de azt gyanítom, hogy a kereskedők a forgalmuk csökkenése miatti kieséseket a beszállítók megszorongatásával és a „marzsok” növelésével igyekeztek ellensúlyozni.

Van még kipréselni való tartalék az élelmiszeriparban?

Következmények nélkül nincs. De ez a kiskereskedelem szereplőinek többségét nem zavarja, hisz abban a hitben élnek, hogy olcsó importterméket mindig találni a piacon.

Nem értem, hogyan lehet az osztrák joghurt vagy a szlovák tej több száz kilométer szállítás után versenyképes a magyarral.

Úgy, hogy a magyar gyártókra sokkal több közteher rakódik, mint a szomszédos országokban. De nem csak az adó- és járulékterhekre gondolok. Például egyes ágazatokban a kötelező élelmiszer-vizsgálatok díjai Magyarországon jóval az uniós átlag felett vannak, ami afféle rejtett adónak tekinthető. Az egyre szűkülő teljesítményű ágazatnak kell ugyanis eltartania a korábbi méreteihez igazított hatósági rendszert.

De miért nem panaszkodnak akkor a multinacionális cégek vagy a más ágazatokban dolgozó kis- és közepes vállalkozások, hiszen nekik is ugyanakkora terheket kell cipelniük?

Panaszkodnak ők is, hiszen az elmúlt két év gazdaságpolitikai diskurzusai középpontjában az állami terhek csökkentése állt. Ennek is eredménye, hogy bár nagyon kis mértékben, de mégiscsak megkezdődött a vállakozókra és a munkavállalókra rakott állami terhek csökkentése. Az élelmiszeripar számára azonban kiemelten fontos lenne a további jelentős adó- és járulékcsökkentés, ez az ágazat ugyanis némileg eltér a többi gazdasági ágazattól. Egy fodrász vagy egy autószerelő számára a magas közterhek nem jelentenek versenyproblémát, hiszen a határtól 10-20 kilométeres távolságon túl aligha jár át valaki Szlovákiába csak azért, mert ott valamivel kevesebbet kell fizetnie a hajvágásért. A multihátterű ipari termelő cégeknél némileg más a helyzet. Ők nem vonulnak ki egyik napról a másikra az országból, még ha kedvezőtlen is a gazdasági helyzet, hiszen hosszú távú döntéseket hoztak-hoznak a telephelyek földrajzi felosztásánál, az általuk előállított autók és televíziók pedig a globális piacon versenyeznek. Az élelmiszeriparban tevékenykedő, zömében kis és közepes cégek viszont ugyanazon a földrajzi területen lévő piacra hajtanak, hiszen például egy szlovák, osztrák vagy cseh cég számára a magyar piac még gazdaságilag racionálisan elérhető. Főleg, ha a cégek termékei az alacsonyabb közterhek miatt árban versenyezni tudnak a hazai termékekkel. A saját piacunkon vernek meg minket. Az uniós csatlakozás óta a polcfelületek negyedét elvesztettük, mert a kereskedők maximálisan ki is használják ezt a helyzetet.

Ez minden országban, ahol multinacionális kiskereskedelmi láncok működnek, így van, nem?

Kevés országot ismerek, ahol ennyire késhegyig menő árverseny folyna, mint Magyarországon. Nálunk az egy főre jutó kiskereskedelmi eladótér eléri az uniós átlagot, csakhogy Magyarországon a vásárlóerő az uniós tagállamok közül a legkisebbek közé tartozik. A sok üzletet csak úgy lehet fenntartani, ha a beszerzési árakat a lehető legalacsonyabb szintre szorítják le, illetve az alkalmazott marzsot növelik a kiskereskedők. Másrészt a magyar lakosságot a termékek árán kívül más nem nagyon érdekli, így az ország ideális terep a külföldi gyártók nyakán maradt likvidációs árukészletek értékesítéséhez..

A nehézségekért csak külső körülmények okolhatók? Az ágazatban minden rendben?

Természetesen vannak ágazati problémák is. A 90-es évektől az EU-csatlkakozásig alkalmazott agrárpolitika nem segítette a piacgazdasághoz való alkalmazkodást. Az adminisztratív módon kialakított ár- és támogatási rendszer lelassította a tanulási folyamatot. Emiatt aztán az elengedhetetlen strukturális átalakulás sem ment végbe az élelmiszer-ágazat egyes szektoraiban. Sok olyan vállalkozás túlélte az elmúlt évtizedet, amelyik normális körülmények között erre képtelen lett volna. Ezek a vállalkozások egy része a létért küzd, és ha máshogy nem megy, a feketegazdaságba menekül.

A feketegazdaság léte ugyancsak nem ágazati sajátosság…

Persze a magyar gazdaságban több helyen jelen vannak a feketén tevékenykedők, de az élelmiszeripar kiemelten fertőzött e tekintetben. Itt egy egész ágazat normális fejlődését gátolja a feketegazdaság. Azt szoktam mondani, hogy az élelmiszeripar egyes ágazataiban – így a hús-, baromfi- és sütőiparban vagy a friss zöldség és gyümölcs területén – az illegálisan tevékenykedő vállalkozások piaci részaránya 30 százalék körül van. Amióta az élelmiszerek áfáját 25 százalékra emelték, az ágazat szereplői gyakran letolnak, hogy tévedek, és alábecsülöm a feketegazdaság részesedését. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ekkora mennyiségű áru észrevétlenül el tud jutni a vevőkhöz. Ehhez a hatóságoknak is szemet kell hunyniuk.

A gondok hosszú évek óta ugyanazok. De tavaly mintha megmozdult volna valami az ágazatban.

Olyan helyzetbe kerültünk, amely nemzetstratégiai szempontból is veszélyes lehet. Magyarország agrár-külkereskedelmi mérlege kedvezőtlen irányba változik. Alapanyagokat exportálunk, késztermékeket importálunk, ezzel munkahelyeket adunk ki külföldre. A könyvelést végző magyar élelmiszer-ipari vállalkozásoknál tavaly 100 ezer alá csökkent a munkavállalók száma. A jövedelemelosztás rendszere felborult. A kereskedőknél termelődik a legtöbb profit, ami abnormális. Ez egyébként nem specifikusan magyarországi probléma, hiszen már Brüsszel is foglalkozik a kérdéssel. Az Országgyűlés ugyancsak lépett a témában, ennek volt köszönhető az élelmiszerkódex megszületése. Az már más kérdés, hogy egy másik magyar hatóság vélhetőleg jogszerű fellépése miatt a kezdeményezés hamvába holt.

Lett helyette termékpályatörvény…

Az Országgyűlés a kódex elhalását látva hirtelen felindulásból alkotott egy jogszabályt. A törvény jó szándékú ugyan, de hatása kérdéses. Az érintett kiskereskedelmi láncok egy része a törvény betűjének betartása mellett a szellemiséggel gyökeresen ellentétes megoldások segítségével próbálja fenntartani a status quót, sőt tovább rontja a beszállítók helyzetét. Korai még persze teljes értékelést készíteni, hiszen egyes rendelkezései csak februártól lépnek életbe, de meggyőződésem, hogy a jogszabály az optimista várakozásokat nem fogja igazolni.

Tavasszal választások lesznek, a gazdálkodási körülmények megváltozhatnak az új kormány döntései nyomán. Optimista?

Mérsékelten. Nagyon bízom abban, hogy az új kormány – az elmúlt időszakban a szakpolitikusok által tett nyilatkozatoknak megfelelően – lényegesen csökkenti a vállalkozások és a munkavállalók terheit, és megkezdi az egyértelműen fenntarthatatlan, hatalmas újraelosztási aránnyal jellemezhető „magyar modell” átalakítását. Ezen túl idén minden attól függ, hogy uniós exportpiacainkon megindul-e a gazdasági növekedés. Ha igen, van esély arra, hogy az élelmiszeripar plusz nullás eredményt érjen el 2010-ben. A belső piac, ismerve az előrejelzéseket, aligha fog javulni. A pénzügyi válság már mögöttünk van, de a nehézségek a családok hétköznapjaiban csak most éreztetik hatásukat. Ez a helyzet kedvez a feketegazdaságnak. Így ha a kormányzat a terhek csökkentésén túl nem lép fel rendkívül szigorúan a feketén piacra termelők ellen, a legális vállalkozások belföldi lehetőségei tovább szűkülhetnek.

Mihálovits András