A világ lakóinak jó része aligha felejti el 2009-et, a gazdasági világválság évét. A magyar élelmiszeriparban is emlékezetes év marad a tavalyi?

Az elôzetes statisztikák szerint a magyar élelmiszeripar nagyjából 3 százalékos visszaesést könyvelhet el 2009-ben. Ezt a teljesítményt sok ágazat megirigyelhetné, ám a helyzetünk mégsem mondható túl rózsásnak. A 3 százalékos átlag ugyanis 5 százalék körüli belföldi forgalomcsökkenésbôl és 2–3 százalékos exportnövekedésbôl áll össze. Meg lennék lepve, ha a 2008-as szolid mínusz után pozitív lenne az ágazat jövedelmezôsége. Én plusz nullás eredménynek már örülnék.

Pedig a mezôgazdaságot és az élelmiszeripart a közgazdászok a „válságálló” ágazatok közé sorolják, mondván enni mindig kell.

Összehasonlítva más ágazatokkal nyilvánvaló, hogy a visszaesés mértéke lényegesen kisebb. De érdemes a számok mögé nézni. A magyar élelmiszeripar sajnos a válságot megelôzôen is jelentôsen szűkült. De érdekes folyamatok zajlanak a „válság” hátterében. Tavaly például ismét annak lehettünk tanúi, hogy az élelmiszerek fogyasztói ára gyorsabban
nô, mint az ipari átadási árai. 2009 novemberében a hazai élelmiszeripar átadási ára 2 százalékkal volt alacsonyabb, mint egy évvel azelôtt, miközben az élelmiszerek fogyasztói ára 3,3 százalékkal nôtt. Igaz, a különbség egy része az áfaemelés számlájára
írható, de azt gyanítom, hogy a kereskedôk a forgalmuk csökkenése miatti kieséseket a beszállítók megszorongatásával és a „marzsok” növelésével igyekeztek ellensúlyozni.

Van még kipréselni való tartalék az élelmiszeriparban?

Következmények nélkül nincs. De ez a kiskereskedelem szereplôinek többségét nem zavarja, hisz abban a hitben élnek, hogy olcsó importterméket mindig találni a piacon.

Nem értem, hogyan lehet az osztrák joghurt vagy a szlovák tej több száz kilométer szállítás után versenyképes a magyarral.

Úgy, hogy a magyar gyártókra sokkal több közteher rakódik, mint a szomszédos országokban. De nem csak az adó- és járulékterhekre gondolok. Például egyes ágazatokban a kötelezô élelmiszervizsgálatok díjai Magyarországon jóval az uniós
átlag felett vannak, ami afféle rejtett adónak tekinthetô. Az egyre szűkülô teljesítményű ágazatnak kell ugyanis eltartania a korábbi méreteihez igazított hatósági rendszert.

De miért nem panaszkodnak akkor a multinacionális cégek vagy a más ágazatokban dolgozó kis- és közepes vállalkozások, hiszen nekik is ugyanakkora terheket kell cipelniük?

Panaszkodnak ôk is, hiszen az elmúlt két év gazdaságpolitikai diskurzusai középpontjában az állami terhek csökkentése állt. Ennek is eredménye, hogy bár nagyon kis mértékben, de mégiscsak megkezdôdött a vállalkozókra és a munkavállalókra rakott állami terhek csökkentése. Az élelmiszeripar számára azonban kiemelten fontos lenne a további jelentôs adó- és járulékcsökkentés, ez az ágazat ugyanis némileg eltér a többi gazdasági ágazattól. Egy fodrász vagy egy autószerelô számára a magas
közterhek nem jelentenek versenyproblémát, hiszen a határtól 10–20 kilométeres távolságon túl aligha jár át valaki Szlovákiába csak azért, mert ott valamivel kevesebbet kell fizetnie a hajvágásért. A multihátterű ipari termelô cégeknél némileg más
a helyzet. Ôk nem vonulnak ki egyik napról a másikra az országból, még ha kedvezôtlen is a gazdasági helyzet, hiszen hosszú távú döntéseket hoztak-hoznak a telephelyek földrajzi felosztásánál, az általuk elôállított autók és televíziók pedig a globális piacon versenyeznek. Az élelmiszeriparban tevékenykedô, zömében kis és közepes cégek viszont ugyanazon a földrajzi területen lévô piacra hajtanak, hiszen például egy szlovák, osztrák vagy cseh cég számára a magyar piac még gazdaságilag racionálisan elérhetô. Fôleg, ha a cégek termékei az alacsonyabb közterhek miatt árban versenyezni tudnak a hazai termékekkel. A saját piacunkon vernek meg minket. Az uniós csatlakozás óta a polcfelületek negyedét elvesztettük, mert a kereskedôk maximálisan ki is használják ezt a helyzetet.

Ez minden országban, ahol multinacionális kiskereskedelmi láncok működnek, így van, nem?

Kevés országot ismerek, ahol ennyire késhegyig menô árverseny folyna, mint Magyarországon. Nálunk az egy fôre jutó kiskereskedelmi eladótér eléri az uniós átlagot, csakhogy Magyarországon a vásárlóerô az uniós tagállamok közül a legkisebbek közé
tartozik. A sok üzletet csak úgy lehet fenntartani, ha a beszerzési árakat a lehetô legalacsonyabb szintre szorítják le, illetve az alkalmazott marzsot növelik a kiskereskedôk. Másrészt a magyar lakosságot a termékek árán kívül más nem nagyon érdekli, így az
ország ideális terep a külföldi gyártók nyakán maradt likvidációs árukészletek értékesítéséhez.

A nehézségekért csak külsô körülmények okolhatók? Az ágazatban minden rendben?

Természetesen vannak ágazati problémák is. A 90-es évektôl az EU-csatlkakozásig alkalmazott agrárpolitika nem segítette a piacgazdasághoz való alkalmazkodást. Az adminisztratív módon kialakított ár- és támogatási rendszer lelassította a tanulási folyamatot. Emiatt aztán az elengedhetetlen strukturális átalakulás sem ment végbe az élelmiszer-ágazat egyes szektoraiban. Sok olyan vállalkozás túlélte az elmúlt évtizedet, amelyik normális körülmények között erre képtelen lett volna. Ezek a vállalkozások egy része a létért küzd, és ha máshogy nem megy, a feketegazdaságba menekül.

A feketegazdaság léte ugyancsak nem ágazati sajátosság.

Persze a magyar gazdaságban több helyen jelen vannak a feketén tevékenykedôk, de az élelmiszeripar kiemelten fertôzött e tekintetben. Itt egy egész ágazat normális fejlôdését gátolja a feketegazdaság. Azt szoktam mondani, hogy az élelmiszeripar egyes ágazataiban – így a hús-, baromfi- és sütôiparban vagy a friss zöldség és gyümölcs területén – az illegálisan tevékenykedô vállalkozások piaci részaránya 30 százalék körül van. Amióta az élelmiszerek áfáját 25 százalékra emelték, az ágazat szereplôi gyakran letolnak, hogy tévedek, és alábecsülöm a feketegazdaság részesedését. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ekkora mennyiségű áru észrevétlenül el tud jutni a vevôkhöz. Ehhez a hatóságoknak is szemet kell hunyniuk.

A gondok hosszú évek óta ugyanazok. De tavaly mintha megmozdult volna valami az ágazatban.

Olyan helyzetbe kerültünk, amely nemzetstratégiai szempontból is veszélyes lehet. Magyarország agrár-külkereskedelmi mérlege kedvezôtlen irányba változik. Alapanyagokat exportálunk, késztermékeket importálunk, ezzel munkahelyeket adunk ki
külföldre. A könyvelést végzô magyar élelmiszer-ipari vállalkozásoknál tavaly 100 ezer alá csökkent a munkavállalók száma. A jövedelemelosztás rendszere felborult. A kereskedôknél termelôdik a legtöbb profit, ami abnormális. Ez egyébként nem specifikusan magyarországi probléma, hiszen már Brüsszel is foglalkozik a kérdéssel. Az Országgyűlés ugyancsak lépett a témában, ennek volt köszönhetô az élelmiszerkódex megszületése. Az már más kérdés, hogy egy másik magyar hatóság vélhetôleg jogszerű fellépése miatt a kezdeményezés hamvába holt.

Lett helyette termékpályatörvény...

Az Országgyűlés a kódex elhalását látva hirtelen felindulásból alkotott egy jogszabályt. A
törvény jó szándékú ugyan, de hatása kérdéses. Az érintett kiskereskedelmi láncok egy része a törvény betűjének betartása mellett a szellemiséggel gyökeresen ellentétes megoldások segítségével próbálja fenntartani a status quót, sôt tovább rontja a beszállítók helyzetét. Korai még persze teljes értékelést készíteni, hiszen egyes rendelkezései csak februártól lépnek életbe, de meggyôzôdésem, hogy a jogszabály az optimista várakozásokat nem fogja igazolni.

Tavasszal választások lesznek, a gazdálkodási körülmények megváltozhatnak az új kormány döntései nyomán. Optimista?

Mérsékelten. Nagyon bízom abban, hogy az új kormány – az elmúlt idôszakban a szakpolitikusok által tett nyilatkozatoknak megfelelôen – lényegesen csökkenti a vállalkozások és a munkavállalók terheit, és megkezdi az egyértelműen fenntarthatatlan, hatalmas újraelosztási aránnyal jellemezhetô „magyar modell” átalakítását. Ezen túl idén minden attól függ, hogy uniós exportpiacainkon megindul-e a gazdasági növekedés. Ha igen, van esély arra, hogy az élelmiszeripar plusz nullás eredményt érjen el 2010- ben. A belsô piac, ismerve az elôrejelzéseket, aligha fog javulni. A pénzügyi válság már mögöttünk van, de a nehézségek a családok hétköznapjaiban csak most éreztetik hatásukat. Ez a helyzet kedvez a feketegazdaságnak. Így ha a kormányzat a terhek csökkentésén túl nem lép fel rendkívül szigorúan a feketén piacra termelôk ellen, a legális
vállalkozások belföldi lehetôségei tovább szűkülhetnek.